Koltai Tamás: Szocreál, kapreál
Makszim Gorkij: Vassza Zseleznova; Bertolt Brech: A kivétel és a szabály - Nemzeti Színház; Edward Bond: Kétezerhetvenhét - Katona József Színház - kritika
Zsótér Sándor Gorkijt és Brechtet hozza össze két egyfelvonásos gyanánt a Nemzeti Színház stúdiójában. A Katona „stúdiója", a Kamra három egyfelvonásost játszik Zsámbéki Gábor rendezésében, ezeket Edward Bond írta. Mindhárom szerző elkötelezett társadalmi aktivista. Kritikusak a világgal, rosszul érzik magukat szűkebb hazájukban, emigrálnak belőle - kényszerítve vagy önkéntesen, valóságosan vagy lelki értelemben. A proletáríró-mintakép Gorkijról mára kiderült, hogy nem kedvelte a bolsevizmust, kockázatokat vállalva bírálta a szovjetrendszert, és talán okkal félt tőle - lehet, hogy nem természetes halállal halt meg. Az antikapitalista és kommunista Brecht, miután visszatért a fasizmus miatti emigrációjából, kínosan lavírozott jobb meggyőződése és az NDK-típusú szocializmus elfogadása között. Megalkuvásáért ma kivívja Bond rosszallását, aki nem is olyan régen méltatlankodva tagadta William Gaskill rendező véleményét, miszerint ő Brecht-követő volna. Hogy volt képes a privilegizált Brecht („apja titkárnője gépelte le első drámáját, nekem sokáig még írógépem sem volt") dolgozni az NDK-pokolban? - teszi föl a kérdést az erősen baloldali és erősen antikapitalista Bond, aki hasonló iparos-munkás környezetből jött, mint Gorkij, és jó két évtizede minden kapcsolatot megszakított az általa üzletinek nyilvánított angol intézményes színházzal.
Azért mindhárman írtak marxistagyanús, agitprop darabokat. Mit lehet velük kezdeni olyankor, amikor éppen kiderül, hogy a marxizmus talán nem is akkora hülyeség, amilyennek a rendszerváltozás hazai konyhafilozófusai igyekeztek beállítani?
A Vassza Zseleznova maga is egy rendszerváltás terméke: Gorkij 1911-ben írta, és az októberi forradalom után, a harmincas években átírta, ahogy az iskolában tanultuk, szocialista realistának. Nem biztos, hogy tényleg annak, de a mai nézőt ez éppúgy nem érinti, mint az, hogy a vaslady, a családját és ezáltal kiterjedt üzleti vállalkozását mindenáron - törvénytelenséggel és terrorral - összetartó címszereplő eredetileg minek a jelképe, a bukott rendé, a környezete fölé magasodó formátumé, az embertelen despotizmusé vagy az antihumánus üzleti szellemé. Az előadásban Básti Julit látjuk, egy magára kényszerített fegyelemmel szinte egy helyben koncentráló, maroktelefonján keresztül ügyintéző, szürke kosztümös üzletasszonyt, aki összeszorított fogai közül görcsös energiával préseli ki az ellentmondást nem tűrő parancsszavakat. Körülötte egy bentlakásos babaház - farostból készült keresztmetszet-modell - kisdedóvóvá degradált szereplői, akiknek a személytelenségét kiemeli, hogy cserélgetik a szerepeket, csupán az alkalmazotti egyenköpenyre hímzett kezdőbetűkkel tájékoztatva arról, hogy éppen kicsodák. A darab éppúgy modellszerűre van zsugorítva, mint a díszlet (Ambrus Mária), és Zsótértól szokatlanul elmosódottan hagyja a kontúrokat. Nem vagyok biztos a tandrámai sugallatban, hacsak nem arról van szó, hogy a pénz-moloch fétise által összetartott, mesterséges dedóban nevelt világ előbb-utóbb szétesik, ahogy az a házfalak szétcsúszásában és a címszereplő halála után a széf tartalmának széthordásában észlelhető. Még ha van is ebben egy adag irónia - a Ráchel nevű, Svájcból érkezett konzumkapitalista nő Lenin-büszttel a keze helyén a forradalom ökleként ágál és az eszme hívőjeként imádkozik -, a képlet számomra nem egészen világos, ami nem lenne baj, a fene bánná a képletet, ha az előadás lenyűgözne.
A kivétel és a szabályban sem a képlet érdekes, Brecht sokkal jobb annál, hogysem a kizsákmányoló kereskedőről írjon tandrámát, aki üzleti érdekből végighajszolja a kuliját a sivatagon, és egy félreértett mozdulata miatt embertelenül lelövi. A darab arról szól, hogy a kiszolgáltatottságból fakadó részvétlenség és gyűlölet a rendszer lényegéhez tartozik, az a természetes, ha az agyongyötört alkalmazott alkalmazója életére tör, aki ilyenkor a szisztéma logikája szerint jogszerűen él megtorlással. Az már az áldozat kivételes pechje, ha annyira hülye, hogy nem tartja magát a szabályhoz, és nem követ emel elnyomójára, hanem vizet nyújt neki. Zsótérnál a kuli (Mátyássy Bence) szinte a paródiáig naiv, gyermeki, ártatlan, ráadásul akcentussal beszélő idegen, vagyis többszörösen hátrányos helyzetű figura, aki totálisan kívül áll az érdekviszonyokat meghatározó szabályrendszeren. Az előadás nem didaktikus okossággal, hanem infantilis játékossággal jeleníti meg a világberendezkedés abszurditását. A szereplők a színpadot beborító hullámpapírszőnyegen indulnak neki a sivatagnak, útközben fokozatosan fölszedik - ugyanaz a földrajzi térkép bukkan elő alóla, amely a Gorkij-darabban is univerzális fundamentumként működött -, beleburkolóznak, tárgyakat készítenek belőle, miszlikre tépik. Itt jobban működik a rendezői gondolat, amely visszamenőleg az előadás első felét is átvilágítja. Mintha óvodában vagy napköziben volnánk kiscsoportos foglalkozásra degradált, kisgatyás állampolgárok (jelmez mindkét darabban: Benedek Mari), akik nem tudunk felnőni. Időnként odagyűlünk a televízió köré, amelyben - ha jól láttam - Ejzenstein Patyomkin páncélosát vetítik végtelenítve. Mindenesetre valami heroikusat és történelmit, amely egykor utópisztikusan elhitette velünk, hogy nagykorúak leszünk, és a kezünkbe tudjuk venni a sorsunkat.
Bond „a történet végét", a negatív utópiát viszi színre. A Kétezerhetvenhét a jövőben, 2077-ben játszódik, valahol, ahol Orwellt meghaladó totalitárius felügyelő állam működik. A Székben egy nő, aki a világ elől elzárva nevel egy ennek következtében retardált fiatalembert (az utóbbi akár Zsótér színpadáról is jöhetne) váratlanul és szabálytalanul részvétet mutat egy őrizetesként az utcán kísért öregasszony iránt (mégiscsak posztbrechtiánus ez a Bond?), de az „ügyosztály" utánuk nyúl, és ez mindannyiuk vesztét okozza. Bodnár Erika a nő és Mészáros Béla a fiú, illetve Olsavszky Éva az öregasszony, Hajduk Károly a kísérő katona és Rezes Judit az ügyintéző szerepében magyarázatok nélküli, érzelmektől kiszikkasztott, hideglelős világot ábrázol rémisztő tárgyilagossággal. A Ki jön a házamba? szereplői - Rezes Judit, Lengyel Ferenc, Keresztes Tamás - az eltörölt múlt és a betiltott emlékezet maradékán marakodnak kicsinyes korcsként, egymást gyötörve. Az Emberekben négy véglény - Fullajtár Andrea, Fodor Tamás, Hajduk Károly és a pszichofizikai önfeláldozással remeklő Bezerédi Zoltán - bóklászik a kapcsolatfelvétel minimális reménye nélkül a lét peremén, a tudat fölbomlása, az őrület és a vegetálás határán, múltbeli bűnökkel és delíriumos víziókkal küzdve. Mindhárom darab kietlen, redukált, szálkás szövegekre épül - Upor László beleérző fordításában -, és mindhárom kínzóan kiábrándító válaszokat kínál az emberiség jövőjének kérdéseire. Zsámbéki Gábor embert próbáló feladatot ad a színészeknek és a nézőknek, feltétel nélküli odaadást és intellektuális elkötelezettséget kíván tőlük. A színészek teljesítik, a közönségről majd kiderül. Sok illúzióm nincs. Bond - ahogy ez a Gorkij és ez a Brecht - kilóg a hazai színházi szolgáltatás kereteiből, meglepődnék, ha az önmegismerés nézőtérről fölcsapó heves vágya visszaigazolná őket.
Élet és irodalom, LII. évfolyam 50. szám, 2008. december 12.