Nem is felkapaszkodik a magyar nyelv lángelméjének garabonciás köpönyegébe, hogy felhúzódzkodjék közszemlére, kölcsönt csórva a halhatatlanságból. Fekete elmondja a verseket. Közvetíti a költőt. Hangot ad a nyomtatott soroknak. Tolmácsa az elholt élőnek a félelmétől félholt színész.

Talán a savanyú pejslit utálom jobban az önálló versesteknél. Ájtatos félmosoly az előadó ajka körül, hittérítői szemforgatás, fontoskodás a kulturális misszió betöltésétől felelősséggel eltelve. Szemforgató félálomban a hallgatóság. Révülten lehunyt szempillák mögött suttyomban szenderegnek.

Temetőszagúak az önálló estek. Végső fogat összeszorítása évek óta színpadra nem került kivénült naiváknak. Mögötte halálfejével ott vicsorít a nekidurált választás: vagy csokorba szedem utolsó lehetőségként a szerelmi líra szálait, vagy hosszanti irányban felvágom ütereimet. Tartós sikertelenség esetén a végső választás.

Fekete Ernő nem mellőzött nekikeseredett. Megállíthatatlanul fut színészi szekere. Gazdagon ellátott főszerepekkel. Vendégszerepel Shakespeare-t más színházban. Rajongói elszaporodtak. Majd minden este színpadon van. Szabad idejében elröppen Amerikába Ivanovot vendégszerepelni. És mivel Fekete Ernő ahhoz a nemzedékhez tartozik, akiket a kiadástól elzárt, parkoló pályára szorított Weöres, legfeljebb kirgiz műfordításokból kereshetett a vasárnapi levesre valót, margón, stikában megfertőzte magyar nyelvvel, ritmussal, dallammal, bölcs játékossággal gyermektömegeket.

Megnyomja Fekete a magnetofon gombját, megszólal Weöres eunuch-kontratenorja, akibe beleszorult a világ mindentudása. Vidám halálfélelem, varázsmondókák, ősi rigmusok, távoli őshaza-melódiák. Pogány istenfélés.

Pornográfia határát súroló költői igazlátás testiségről, nőről-férfiről, önmagáról, mindnyájunkról.

Fekete Ernő nem szaval. Nem verset mond. Nem színészi eszközeivel színezi ki a verseket. Elmond. Közvetít. Érti a költőt. Minek következtében hallgatói is értik. Szereti a költőt. Miért is mindnyájan a zsúfolt sufniban szorongók szeretjük Weörest. Nem áll a színész a költő elé, ezért azután mindkettejüket egyszerre szerethetjük. Fekete nem viccelődik hangutánzón, holott van Weöres gyerekdalaiban, pajkos rigmusaiban néhány meghökkentő hanghatás. A színész nem készségét fitogtatja, hanem az igazoltan huszonegy éve távol lévő költő helyett illetlenkedik, vagy helyettesíti infantilitását. Néhány elbájolóan egyszerű körmönfontsága nyelvtörő nehézségeket támaszt előadásához. Fekete merészen belevág és győztesen kerül el beszédtechnikájával a szakadékokat.

A költő győzelme az egyórás este. Kibabrál a cenzúrán. Falhoz keni a vaskalaposokat. Diadallal átugrik a halálon és bekeringőzik a halhatatlanságba.

MGP, NOL 2010. március 24.

WEÖRES ÉS FEKETE

A Katona József Színházban nemrég mutatták be Weöres Sándor nagyszerű filozofikus tréfáját, A kétfejű fenevadat; a színház harmadik, legkisebb játszóhelyén, a Sufniban pedig Fekete Ernő válogatásában és előadásában harminc Weöres-verset hallhat, és még inkább láthat a néző.

A Mennyekbe vágtató prolibusz ugyanis nem annyira pódiumest, mint inkább monodráma. Ebben a drámában azonban nincsenek biográfiai tények, életrajzi jegyzetek, nincsenek külső, magyarázó szövegek. Szavalóesteken a leggyakoribb eljárás, hogy az előadó két segédegyenessel dolgozik: az egyik természetesen a versekből áll össze, a másik pedig a költő élettörténetéből, sorsából. Vagy az életrajz egy-egy pontját világítják meg az odaillő (vagy annak tartott) szövegek, vagy fordítva, a versek szavalása közben tesz a színész látványos mozdulatokat kifelé, az életrajz és a referencia irányába. Itt más a helyzet. Ez a vers drámája.

Nyilván Weöres életét és életművét is fel lehet így dolgozni, lehetne kezdeni a nagyszerűÖnéletrajz című szonettel („Mi történt volna: ez volt életem. / Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda.”), aztán jöhetne a csöngei gyerekkor, a csodagyerekség, a belső és a külső utazások és így tovább – mindez azzal a deficittel, hogy a költőnek igazából munkarajza és nem életrajza van. Fekete Ernő egészen máshol látja a téteket. Máshogyan látja Weörest.

Weöres fiatalon is öregember, és idősen is örökgyerek tekintete van. Némiképp olyan ő, mint a filmbéli Benjamin Button, aki öregen születik meg, hogy aztán egész életében „visszafelé” éljen és csecsemőként haljon meg. A világra való rácsodálkozás és a búcsú a világtól Weöresnél összesodródik, és ez lesz az origó Fekete számára is. Az est narratív váza rizomatikus: nem előrefelé, vagy ennek ismeretelméleti reciprokjaként visszafelé halad az időben, hanem más törvények és logikák mentén létesül a szöveg. Nincsen egyetlen idő, hanem idők vannak: örökkévalóság és pillanat. Ezek persze veszélyes határértékek: a végeredmény vagy az abszolút, vagy a banális lesz. Fekete Ernő a vers születését állítja a középpontba, ezzel egy abszolút banális állapotnak ered a nyomába.

Az előadás során először a hang születik meg. Rádiófelvételen szaval Weöres. Jóformán a hang nemét is nehéz eldönteni, nemhogy az életkorát. A díszlet egyszerűen berendezett lakószoba. Mint egy felnőtt ember gyerekszobája. A fekhely szépen megágyazva, éjjeli szekrény, két szék, egy himbálódzó lámpakörte. Ideérkezik (haza) Fekete Ernő, hogy elkezdje harminc versből összefűzött monológját. A szavalások között állandó mozgások, elválasztó mozdulatok, átöltözések, kellékcserék, világosítási váltások vannak. Az egyik legtalálóbb színpadi játék az, amikor bedobnak az ablakon egy üveg bort Weöres kezébe. Ez egy közkeletű Weöres-anekdota színrevitele, melyet legutóbb Háy János írt meg megkapó esszéjében. Történt egyszer, hogy Weörest bezárta otthonába felesége, Károlyi Amy. Weöres megszomjazott, azonban nem tudott kijutni a szobából. A ház előtt dolgozó munkásokat megkérte, hozzanak néhány palackkal (maguknak is), Weöres pedig, aki az emeleti szobában gubbasztott, egy madzaggal felhúzta, szó szerint benyakalta a Zöldszilvánit.

Az előadás igazi ereje a sűrűsödés, a rezonancia erősödése. Weöres költői optikája a földtörténeti koroktól a csillagos égig látott el. Poétikájában a legprimitívebb indulatszavak, a ragok, a nyelv sara az egyik teremtő közeg. A másik pedig az éteri-szubtilis, a megfoghatatlan, áttetsző transzcendencia. A földtörténeti rezonancia érzetét csak erősítette, hogy a Sufni mellett-alatt elhaladó hármas metró időnként megremegtette a stúdiót, a legjobb dramaturgiai pontokon szólva bele az előadásba. Ami ennél valószínűbb: Fekete Ernő reagált mindig úgy a metróra, hogy az ellenkezője látszódjék.

Végül a cikk címéről. Amikor e sorok írója leért a Katona büféjébe, egyszercsak beugrott neki a cím: Weöres és Fekete. Egész előadás alatt drukkolt, hogy ne találja ki más. Éppen ezért, miután hazaért, rögvest nekilátott a cikknek. Előtte azonban elolvasta Fekete Ernő néhány sorát a Katona honlapján: „De ha nem ragaszkodunk idézethez, akkor lehetne Weöres és fekete (az utóbbi szigorúan kisbetűvel), mert a költő hatalmas életművéből mások valószínűleg más verseket emeltek volna ki; ez a közel egy órás válogatás én vagyok.” Én maradok a nagybetűnél.

Szegő János, revizoronline 2010. március 23.

Rongyimaszőnyeg

Nem az az elsődleges, mit ad elő a színművész, hanem az, hogy kit. A Katona József Színház Sufnijában tartott versszínház-premier észjárást, alkatot, mentalitást jelenít meg. Szuverén univerzumot. Szavak, sorok, rímek, szövegdallamok: háromezer-hatszáz másodperc Weöres Sándor közelében.

Fekete Ernő, aki egy évtized óta készült önálló estjére, úgy ölti egy órán át a verseket, versrészleteket, hogy az első pillanattól az utolsóig ámulnunk kell a költő műveinek keresetlen egyszerűségén, mely a legmagasabb rendű, gyönyörű nyelvi-bölcseleti kigondoltság is. Lefegyverző természetességgel áramlik a monodrámaszerű összeállítás, pedig – kevés kivételtől eltekintve – nem Weöres legjelentékenyebb vagy legismertebb költeményei kaptak helyet. S mégis az a benyomásunk: sem a poéta, sem tolmácsolója nem téveszt el egyetlen szót sem. Nagyon nehéz bármiféle céltudaton rajtakapni a repkényes szerkesztés kacsait, vezérelveit, műhelytitkait, mert a legtöbb szólamnak az ellenkezője is képviselteti magát. A gyerekversnek mondott darabok is küldenek hírnököt a játékos evilágiság berkeiből, de istenek és lelkek is szálldosnak mindenfelé, bár akad, akinek csak a ganajdombon jut hely, Animus és Anima pedig hokedliről szaval.

Fekete Ernő Tóth László és Tóth Judit segítségével, Keresztes Tamás zenéjére hozta létre a Mennyekbe vágtató prolibuszt, de rendezőt nem jelöl meg a pici színlap. Ha ilyen a rendező nélküli színház – éljen! Megrendezett, ám nem túlteatralizált a mono-Weöres a közönséggel dialogizáló előadása. Profán szertartás, önmagát fricskázó szimfónia. Egy suhancosan középkorú érett férfi hazatér valahonnan, hoz valamit, elmenne, vinne valamit, hever, olvas, tesz-vesz, vetkőzik, öltözik (a nyakkendőjét előbb veszi fel, mint az ingét), s közben beszél, versbeszél magának és másnak, hogy szóljon az élet, és szóljon benne a halál is. Televerseli maga körül a leget, töredékekkel, egészekkel és töredékegészekkel, hogy ne legyen egyedül (ötven néző szeme láttára). Mindig este van és mindig éjszaka, fények és árnyak, kékek és sötétek, lámpákkal való ügyködések erre vallanak, csakhogy nincs egyik sem, mert a vers a hétköznapot is átbillenti az időtlenségbe.

A kompozíció sodrása, a színész érdeklődése és ízlése úgy kívánta: a szemfényvesztően muzikális, varázsos artikuláltságú, ismétlő, refrénes, ornamentikus, burleszkes, halandzsás versekből legyen több – s közben sose gyengüljenek a Létről való töprengés (irónia, szkepszis, szarkazmus mögé vont) pozíciói sem. Weöres Sándor hangja négyszer szólal meg magnókazettáról. Hallani véljük: igenli, ami a Sufniban zajlik – hát hiszenépp ezt mondja ő is! A negyedik, estzáró Weöres-megszólalás már felesleges, és nem jó a cím, nem vált be sejtelmeiből semmit – azaz más sejtelmek válnak be, azok nagyszerűen. Más irányokba lendít a műsor, egészen a nem hintázó hintaló megüléséig.

Tarján Tamás, kultura.hu 2010. március 11.

Paripám csodaszép pejkó

A nagy találkozásokból többnyire sztorik, ritkábban barátságok, esetleg szerelmek szoktak születni, legritkábban egy előadás. Pedig Fekete Ernő és Weöres Sándor találkozása maga a nagy találkozás, a maga tökéletes hétköznapiságában. Hiszen mi sem természetesebb annál, hogy akivel egy nyelvet beszélünk, azzal szívesen beszélgetünk, csevegünk vagy szórakozunk. Mit nekünk tér vagy idő, ugyan! Weöres a paripa, Fekete a lovas, és nekünk is jut hely a szekéren.

A helyszín egy nappali, ahova megérkezik a kissé fura, bohókás kinézetű, vidám férfi, és nekikezd egyik versének. Majd a másiknak, a harmadiknak, a nagyediknek, az ötödiknek, és így tovább. Csak és kizárólag versel, mintha ez a világ legtermésztesebb dolga lenne. Hol vidámakat, hol súlyosabbakat, hol ironikusan, hol játszva, de végig szórakozottan. Szórakoztatva. Magát szórakoztatva. Egyedül van, de nem magányos. Játszik. És minden, ami körülötte van, vele játszik: a függöny, a kép, a szőnyeg, a sámli, a villanykörte, a vers. A tökéletes harmónia kézzelfogható sci-fije, ahol csak rajtunk múlik, hogy miben látjuk meg az élőt, és azután már minden magától értetődik, nem is lehet másképpen.

Ahogyan magától értetődik az előadás minden egyes szava is, ami elhangzik a színpadon, és nem azért mert minden betűt, minden sort értünk, hiszen ez talán még olvasva is nehéz lenne, hanem azért, mert aki mondja, az érti, hogy miről beszél. És ez nem a szavak szintje. Fekete Ernő végig játszik, nem csak a versekkel, de velünk is. Cinkosan figyel, és ez a cinkosság bizalmat ébreszt: hiszen tudja ez a férfi, hogy mi ott vagyunk, és mégsem meg-, hanem eljátssza magát. Végig érezni, hogy valamit szeretne mondani, de nem azt, amit mond. Vagy nem csak azt. Aztán előkerül a paripa, szétnyílik a függöny, elindul a konga, és megtörténik az összekacsintás. Ekkor már minden világos.

Ennyire tiszta és megható gesztust az ember a legjobb barátjától is jobb esetben is csak egyszer kap az életben. „Ha érted – márpedig tudom, hogy érted –, miről beszélek: gyere, menjünk együtt!” Könnyeden és harmóniában élni ugyanis nem több, mint kellő nagyvonalúsággal viszonyulni a Nagy És Súlyos Kérdésekhez, egy percig sem komolyabban venni azokat és önmagunkat, mint amennyire azok komolyan vesznek minket. Az életet élni, megélni kell, ez pedig görcsben, béklyók közt nem megy. Talán csak a szobában, talán csak egyedül, talán csak gondolatban merjük, de ott akkor merjük! Valahol merni kell naívnak, szórakozottnak, játékosnak, légiesnek lenni. Csak így lehet két lábbal a földön repülni.

Fekete Ernő az általa válogatott Weöres Sándor-versek között is megtalálja a harmóniát, azzal együtt (vagy pont azért), hogy a szerkesztés legalább annyira szórakozott, mint a karakter. A világ legtermészetesebb módján ugrál a lehető legsúlyosabb versekről a gyerekmondókaként ismertté vált asszociációs láncokra, hogy aztán az ironikus imádságokat felváltsa egy rímjáték, és mindezt felvállalatan a költő bőrébe bújva mondja. Weöres többször is „megszólal” az est folyamán, és jellegzetes hangú szavalataiban leglább annyira lehetetlennek tűnő kapcsolatban van hangszín és művész, mint amúgy a színész és a szöveg, lévén mindent úgy lep be a komolytalanság, hogy annak minden komolysága kiviláglik. A tripla lezárás pedig remekül dramatizált. Keresztes Tamás kivételes érzékenységgel, az előadás hangulatával tökéletes összhangban megkomponált zenéje a záróképben azzal a bizonyos gesztussal a karakter lezárása, az utána megszólaló Weöres-hangbejátszás, amelyen egy indulatszavakból álló ausztrál verset ad elő eredeti nyelven, a költő lezárása, a színpadon rendrakás közben megtorpanó, majd meghajoló Fekete Ernő pedig a színész lezárása, ő csak játszott. Ők így játszanak.

És hogy mi hogy játszunk? Mindegy, csak játsszunk. Mindegy, hogyan. Akárhogyan. Bárhogyan. Csak lazán. Csak komolytalanul. Csak bátran.

Zsedényi Balázs, szinhazajanlo.hu, 2010. március 12.