Időutazás
Főiskolai vizsgaelőadáson kívül az elmúlt fél század során nem adták színházban Bessenyei Györgytől A filozófust. (Félrégiesen: A' filozófust.) Példát statuál a Katona József Színház. Így gondozd a magyarodat! Pedig a Katona nem az az ápolós fajta. Névadó szerző, évforduló, kötelező megemlékezés nem fog rajta. Nem drámai emlékért, hanem élményért lopakodik vissza kétszázharmincnégy évvel. Rátalál egy magyar Marivaux-ra, holott az eredetit sem kedveljük érdeme szerint. Szerető szívek keresik egymást. Egy ifjú járkál könyvvel a kezében, mint Hamlet, Párméniónak hívják, mélakór ül a lelkén, értelmet keres a világban, és szinte szó szerint azt mondja, amit majd több mint nyolcvan év múlva egy magyar Ádám mond: minél többet tanul, annál kevesebbet tud, és annál kevésbé érti a természetet. Beleértve az emberit. Egy lány aggódik, nehogy a külsejéért és a pénzéért szeressék. A filozófus fiatalember talpraesett húga észreveszi, hogy ezek ketten egymáshoz valók. Maga is szerelmes, és gyöngéd leckét ad párjának, hogy ne szégyellje mások előtt az érzéseit. Más párok - rangbéliek és pórok - szintén szeretnek (vagy „szenyvednek"), évődnek, leveleket írnak vagy kézbesítenek. Mindenki révbe ér, általános boldog zokogás, a meghatott anya intelme borul a párokra.
Felvilágosodás kori régi nyelven, körülményesen beszélnek a szereplők. Nádasdy Ádám szerint most együtt érezhetünk az angolokkal, akik eredetiben játsszák és nem mindig értik Shakespeare-t. Bessenyei esetében nem segít át a cselekmény, nála morfondíroznak és társalognak, a testőríró magányosságának és elveszettségének lírai gondolatfutamait visszhangozzák. Gothár Péter rendezése csupa gyöngédség és figyelem. A fogyaszthatóság végett megkurtított szöveg - dramaturg: Morcsányi Géza - őrzi patináját, nem igazították ki, régiessége önnön körmöntfontságában hat ironikusnak, amire itt-ott rásegítettek gusztusos tájszólással. A körülményesség hálójának szövését képi metafora támasztja alá: a szereplők beszéd közben fonalat gombolyítanak a padlóba szúrt botok és önmaguk köré, majd váratlanul áttörik a behálózott teret, hogy eljussanak egymáshoz. A botokat maguk szúrják le és húzzák ki, mintegy nyomatékosítva indulataikat, és ritmust is adva a dialógoknak. Lefúrt lábú színészet viszont nincs, legföljebb az ülepükből fityegő, ruhájukba applikált egylábú ülőkékre telepednek le néha, de inkább szelesen szaladgálnak ki s be a palánkkerítésen, amely a színpadot övezi. (A díszletet a rendező tervezte.) A palánk résein átdereng a fény, a rivalda égő gyertyasora a régi színházat idézi, a látvány esztétikai szépsége fejlett formakultúrára vall. A jelmezek remekművek, Izsák Lili anyagok, szabások és beavatási szertartások változatosságával óvott meg a múzeumi sterilitástól, és a hölgyeknek pávafarkat vagy pillangószárnyat applikált jellemző díszítésül.
Ötvös András Pármeniója szemlélődő, de nem álmatag, szellemi lény, de nem életidegen, inkább szkeptikus kivonuló. Tenki Réka egy kis okoskodó rátartiságot kever ízes beszéddel ironizált Szidaliszába. Dankó István tinccsel ékesített tar fejű Liliszének (ilyet más is visel, mintha kordivat volna) póthasa, Pálmai Anna életrevaló Angyélikájának előreálló pótfoga van. Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Kulcsár Viktória és Borbély Alexandra natúr önmagukat érvényesítik. Fullajtár Andrea belátó mamaként páváskodik, Kocsis Gergely mint Pontyi, a parlagi szószátyár végigpletykálkodja az előadást a Perzsiát a Rajnától a Nílusig elfoglaló törökök történelmi-földrajzi nonszensz tudósításaival. Az előadást áthatja a lenge báj és a kifinomult színházi esztétizmus, amely egy nyugodt, értékorientált, artisztikumra érett társadalomban és kultúrában bizonyára közönségvisszhangot keltene. [...]