Koltai Tamás: Kilátástalan

Krausser: Bőrpofa - kritika

Rendőrségi hírből születtek már nagy drámák, elég a Woyzeckre vagy a Boldogtalanokra gondolni. A rögvalóságba süppedt sorsok, gyilkossággal, öngyilkossággal, kivégzéssel végződő nyomasztó életek hálás témát kínálnak, de remekmű csak akkor születik, ha a tények felszíne alatt feltárul a mélyréteg, a végső létkérdések labirintusa. A mai hírolvasó drámaírókon igazságtalan lenne számon kérni Büchnert vagy Füst Milánt, mert belőlük csak egy volt, ám rajtuk kívül is voltak, akik bűnügyi forrásból merítve korérzékeny, derék darabokat, Zeitstücköket írtak, ezt ne feledjük, bár magukat a műveket elfelejtettük.

Az Egyirányú út című közös FÜGE- és Szakkör-bemutatót a MU Színházban egy csapat jegyzi, de a szöveghez föltehetően TasnádiIstvánnak van a legtöbb köze. Ő olyan drámaíró, aki azonos távolságot (közelséget) tart élettel és irodalommal, valósággal és színpaddal, talált tárggyal és dramaturgiával. Ezúttal hozott anyagból dolgozik. Korábban médiaeseménnyé vergődött egy vidéki postáslány kirablása, amiről utóbb kiderült, hogy önrablás, az áldozat volt a tettes. Tudtam, hogy darabot ihletett, de a szakmai memóriám spontánul szelektál: amikor beültem a nézőtérre, tökéletesen elfelejtettem, hogy ez az a darab, és közben sem jutott eszembe, ami a szerző és az előadás érdeme. Szandtner Anna játssza a postáslányt, és sikerült átvernie, sokáig föl sem ötlött, hogy hazudik, nem támadták meg, nem rántották le a motorjáról, nem ütötték arcon, nem tépték ki a kezéből a táskáját (vagy valami ilyesmi), olyan hitelesnek tűnt a síróssága, a görcsössége, a durcássága, a primitívsége, egész mentalitása a maga elszánt, egyszerre gátlásos és agresszív, csökötten mozdíthatatlan és szánalmasan önérzetes védekezéstechnikájával. Nagyszerű alakítás, vagy inkább az alakítás megszüntetése, a karakterben létezés magasiskolája. Igen jó Polgár Csaba és Thuróczy Szabolcs is. Polgár a lány fiúját, a pitiáner vállalkozásával befuccsolt, az akciótervet illetően kevésbé elszánt, inkább belenyugvó kamionsofőrt játssza, aki külföldre készül dolgozni, és Noémi épp emiatt vág bele a tervébe, hogy maga mellett tartsa. Thuróczy a lány bűnösségében kezdettől biztos, blazírt kihallgató rendőr, a maga töppedt nyugalmával, kisemberi esettségével, Edda-számok felvételére ráéneklő groteszkségével.

Tasnádi mozaikosan adja elő a triviális sztorit, profi módon, ravaszul, előbb szétszálazva, majd összecsomózva, hol szituációszerűen, hol a közönségnek kibeszélve. A narratíva egyszer monológ-, máskor jelenetformát ölt, az egyes figurák karakterisztikája bele van rejtve a legkézenfekvőbb, hétköznapi közlésekbe, még a lakmuszpapírként szereplő rendőr sivár magányáról is kapunk vázlatos, mégis plasztikus képet. Az egész történet mögöttese pedig, anélkül, hogy a szándék direktté válna, maga a kilátástalanság, a perspektíva nélküli létezés, a szellemi (nem földrajzi) értelemben vett provincializmus. Amelyben mindannyian benne élünk, érezzük a nyomasztó valóságát, de csak kevés mai magyar dráma (és színház) tudja vagy meri teljes dimenziójában megjeleníteni. A piti bűnügy valamelyest kitágul, s ebben nagy része van a rendező Kovács Dánielnek, aki minimális eszközökkel – milyen egyszerű dolog tud lenni a színház! – egy üres térbe állított motorbiciklivel, asztallal, székkel, a terem ablakpárkányára rakott néhány banális cuccal és persze mindennek a színészi összecsiszolásával teátrális értékké emeli a hírértékénél nem több eredeti eseményt.

Napi hír adta Helmut Krausser majdnem húszéves darabjának ötletét is: egy fiatal férfi a panellakásában túszul ejtette a barátnőjét. Az efféle esetek bármikor megtörténhetnek, nincs bennük többről szó, mint arról, hogy valaki érthetetlen okból bekattan. Az író dolga, hogy fikcionálja az érthetetlen ok magyarázatát, és a furcsa című kétszemélyes, a Bőrpofa – a VRRRRRÜMM láncfűrésszel – erre tesz kísérletet. Az egész játéknak indul. A férfi – íróféle, kilátásban van egy felolvasóestje, amelyen talán százan is lesznek – szabadidős pótcselekvése, hogy bőrmaszkban, disznóvéres henteskötényben, üzletben vásárolt láncfűrészével, a DVD fölerősített zenéjére hadonászva beleéli magát A texasi láncfűrészes mészárlás című horrorfilm főszereplőjének szerepébe. Egy nap a barátnője korábban ér haza – kirúgták a helyről, ahol pincérkedett –, és nincs ideje lemaszkírozni. A lány, miután fölfedezte a titkot, előbb megrémül, mert a barátja csakugyan ijesztően néz ki (lelepleződése miatti dühe még fokozza is jelmeze agresszivitását, egyébként lefűrészelte a széklábat), aztán el akar menni, de nem tud, mert az ajtó kulcsra van zárva, és a férfi erőszakos bizonykodása a véres hacukában, miszerint az egész csak játék, inkább fokozza, mint csökkenti a pánikot. A randalírozásra kiszáll a rendőrkommandó, a férfi folytatja a balhét, ami bentről nézve hecc, kintről túszdráma, de mi belülről látjuk, így azt is, hogy a párkapcsolat föloldódik a kölcsönös izgalomban, az éjszaka szeretkezésbe torkollik, reggelre pedig minden elsimulni látszik – amikor bekövetkezik a tragédia.

Nyilván egyfajta belső szorongásról, kimondatlan félelemről, illetve annak kompenzálásáról van szó, erről Kafka vagy Camus többet tudott, mint Krausser, aki nem az egzisztenciából vezeti le a tételét – nem lesz belőle sem Büchner, sem Füst –, hanem az agresszió kultuszából, az atomizált kapcsolatokból, az elidegenedettségből. A láncfűrészes gyilkos szerepébe feledkezett, szürreálisan megzakkant, ártatlan félintellektus félti a barátnőjét a munkahelyéről való késő éjszakai hazatérésektől, és miközben nézi a horrorfilmet, őt akarja megvédeni a világtól: realitásként éli meg a fikciót, és fikcionálja a realitást. Összekeveredik benne játék és valóság, a gyilkosmaszk ráég a bőrére, és a társadalom ezt érthetően nem tolerálja. A civilizáció fogyasztáscentrikus, értékhiányos tömegemberének elszigeteltségét és kilátástalanságát bizonygatja a szerző a lehető legegyszerűbb dramaturgiával, lineáris történetmeséléssel – Perczel Enikő szabatosan köznyelvi és nyelvi bravúrokkal ékes fordításában –, a „rossz vége lesz” többesélyes előrejelzésével, ami jó előadásban képes fenntartani az izgalmat. Mint amilyen a Katonáé a Kamrában. A rendező Dömötör András a hiperrealizmus mellett döntött. Horgas Péter olyan fotónaturalista panellakást tervezett, amelyből a szemközti monstruózus lakótömb távlati tömege is részletrajzosan látszik, váltakozva felvillanó ablakszemeivel, az egyikben megjelenő lakókkal, az alsó szintekig felnyúló, bekapcsolt ostornyeles lámpával. Nagyvárosi univerzum és kis panel élettenyészet. Mészáros Béla és Borbély Alexandra – macsó ösztöntől felturbózott férfi és az első ijedtség után ráhangolódott nő – mindvégig bravúrosan egyensúlyoz komolyság és tréfa, agresszió és félelem, szorongás és feloldódás, elfogadás és elutasítás keskeny mezsgyéjén, sohasem tudni, hol tartanak, mert szerepük szerint ritkán vannak szinkronban egymással, és ez fokozza magas szinten összehangolt játékuk feszültségét. Dömötör erős atmoszférát teremt világítással, zenével – harsány metál és spirituális Mahler karakterizálja hősünk „kettős énjét” –, az életkép egyszerre köznapi, ironikus, bizarr és intellektuálisan reflexív. Van bűntény, de nincs bűnös, s a bemutatott élet és halál egyformán értelmetlen.

Élet és irodalom