Igazi musical. Nem a futottak még, hanem műfajában a leges-legjobbak között. Köszönhető ez John Kander zeneszerzőnek – például Kabaré, és New York New York muzsikája -, a vele együtt dolgozó Fred Ebb színházi szövegírónak (mert van szöveg és van színházi szöveg, s nem összekeverhetők) és Bob Fosse-nak, aki mindent tud a műfajról (ő rendezte a Cabaret, amiért megkapta a rendezői Oscart is, háromszor volt erre jelölt, 1980-ban például a Mindhalálig zene rendezéséért és forgatókönyvéért, Cannes-ban kijárt érte az Arany pálma.
Musicaleket szana-szerte játszanak, és a színpadon már mindenki dalra és táncra fakad, ha tud énekelni és táncolni, ha nem. Azért az meglepett, hogy a Katona ezt a műfajt választotta, azt, hogy miért ezt a darabot, az már nem. Itt ugyanis – ahogy a fent említett szerzők más műveinél is, sohasem a felszínt kapargatják. Itt is. A kültelki létben annyiból áll az univerzum, amennyit a silány közmédia kínál. Nem marad más a létezőnek , mint a vágy egy kis figyelemre, amit nem kapott meg otthon a családban, hiszen az anyukája sem tudhatta, hogy mi az. Fölértékelődik ezért minden, ami a porból kiragyog.. Ezért harc is dúl, de a harc eszközei is szegényesek : marad a pisztoly és a kés, s léttérként a börtön. Túl kell élni ezt is, ebben is mindenkinek - ügyvéd, börtönparancsnok, rabtársak – kiszolgáltatottan. Szánandóan kisszerű az a világ, amelyben csak a felszínes élhet meg egy pirinyón is több pénzzel, figyelemmel. Erről szól a darab.
Székely Kriszta nem először rendezett musicalt, az István, a király is utós volt az Operettszínház és a Budapest Sportaréna színpadán. Működtek az idolok és az ő teljesen másképp világa is győzött.
Itt, a Chicagóban is minden a műfajnak megfelelően eltáncolva és eldalolva.. Ha nincs így nem érne semmit az egész. Ez az előadás a műfajra szakosodott játszóhelyeket is toronymagasan meghaladja.
A zenei színpadra igazítást a friss Széchényi-akadémikus, a nagy operabeavató, Dinyés Dániel, a koreográfiákat – valljuk be Bob Fosse is magasra rakta azt a lécet – Gergye Krisztián jegyzi. Neki táncokat kellett nem táncosokkal - kivételt képez az ebben egyedülálló Rezes Judit – színpadra varázsolnia.
Ha a Katona viszi színre és Székely Kriszta rendezi a darabot, akkor tudhatni „kap egy vajszínű árnyalatot” (Esterházy Péter), hűen az eredetihez, mégis, hogy teljességgel ezen a színpadon is a helyén legyen.
A történet a szellemi és érzelmi szegénységben élőkről szól mélységes empátiával. Az itt élőknek tyúkólnyi az univerzum, semmit sem tudnak sem a világról sem magukról. A börtön is ugyanolyan léttér mint a hátsó lépcső, a sikátor, és az erőszak, mint kifejező és kommunikációs eszköz mindenhez hozzá tartozik. Ami más, és amit a média sugall, az a celebek csilivili világa, akiknek a lelke, szelleme ugyanolyan sívár mint az övék, csak őket mutatja a kamera, nevük ott az újságcímlapon. Arról a világról sem tudnak semmit ők sem, ahogy a maguk életéről sem, csak azt, hogy fényesebek a ruhák és nem kell a sörre a pénzt számolni. Ezt hangsúlyozza a remekül mozgó és éneklő Roxie, Mentes Júlia. Róla nem jut eszünkbe Liza Minelli, ő marad maga az egyszerű lélek. Amikor elszólítanák innen, akkor csak a szeme kerekedik az ámulattól. Benne nincs semmi romantika, mint a gépíró kisasszony és a gyárigazgató kapcsolatában. Ő ösztönszerűen érzi, hogy neki most kit és mit kell választania. Férje. (Béres Bence), aki helyén van rendületlenül, nem akar érteni semmit. Ha akarná, talán tudna, de nem akar semmit fölfogni saját életéből. Remek. Velma Kelly (Rezes Judit) a tapasztalt, a dörzsölt, az élet által megtépáztatott. Gesztusait, indulatait a harcos düh hatja át, mert tudja mit veszíthet. Hunyák, a paraszlány (Hay Anna) ugyanolyan lelkivilágú mint a többiek, falusi kivitelben, csak a szaga, a beszéde más. Tasnádi Bence, az ügyvéd, korjellem-sűrítmény. Jól él abból, hogy kihasznál, hogy nem érdekli az ember, akiből ő igazán jó él. Konferanszié/Fred/Fogarty/ Pásztor Dániel, ha Bob Fosse láthatta volna, hát ott táncolna Broadway összes musical-színpadán. Valójában, mindenki remekül táncol és énekel.
Zene is a teljességet nyúltja a kitűnő zenészek (trombita, harsona, szaxofon, klarinét, dob zongora ) és a hangszerelés (Dinyés Dániel) jóvoltából.
Gergye Krisztián koreográfiái közül ez az egyik legjobb, nincs benne mesterkéltség, nem érzékelhető, hogy nem kiképzett táncművészek produkcióját látjuk. Izsák Lili kihasználja a tér adottságait (most már nem először éreztem azt, hogy az épület pincéjét már tervezéskor direkt a Kamra előadásaihoz alakították), nagyon elegánsan , németes hatással, szín és formavilággal keretez. A boltívek fénysora és az ülőalkalmatosságok a helyszín-független minimáltér, mind a Brechti elidegenítés és bevonzás, de az elvonatkoztatás helyett a legteljesebb a realitásuk.
Pattantyús Dóra a musicalhoz tervezett jelmezeket fekete bőrből , amelyekhez melltartós fölső, neccharisnya és ezüstösen csillogó a kézmozdulatokat és jelzéseket kiemelő kesztyű dukál. Kiemelkedő Pálmai Anna (Mária, Napfény) haragzöld ruhája és Tasnádi Bence neonzöld öltönye. Jelzik, hogy ők egy „másik zsákból”( Csengetett Mylord) valók.
Itt minden az, aminek látszik. Itt a színpadon meg lehet különböztetni a tehetséget a gátlástalanságtól, a naivitást a dörzsöltségtől, nem úgy mint a valóságban. Mindenki áldozat és mindenki tettes is.
Briliáns előadás.
A főbb szerepekben : Rezes Judit, Mentes Júlia, Tasnádi Bence, Jordán Adél., Béres Bence, Pálmai Anna, Pásztor Dániel. Koreográfus: Gergye Krisztián. Zenei vezető: Dinyés Dániel, díszlet: Izsák Lili, Jelmez: Pattantyús Dóra, dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Chicago. Székely Kriszta rendezése a Katona Kamrájában.
Józsa Ágnes