A tavaly bemutatott Nordost a 2002-es moszkvai túszdrámát dolgozza fel, amikor csecsen terroristák elfoglaltak egy zsúfolásig telt színházat, és az antiterrorista kommandósok mentőakciója végül sok (ártatlan) ember halálát okozta. Erre a történetre még mindannyian emlékezhetünk, hisz a média követte az eseményeket – már amennyire tehette. A mi osztályunk viszont egy elfeledett történetet tár fel, ami a rendszerváltás után szabaddá vált sajtóban kapott nyilvánosságot. Slobodzianek 2009-es darabja egy kelet-lengyel kisvárosról mesél, ahol a német megszállást követően 1941-ben a város szélén a lengyelek egy pajtába zárták, és elevenen megégették a teljes zsidó lakosságot. A darab lengyelországi bemutatója még nemrég is rengeteg indulatot gerjesztett, mert olyan történelmi szembesítésre késztetett, amelyben a szereplők nem írhatók le egyértelmű, fekete-fehér kategóriákkal. S bár történelmi élményeink ugyancsak hasonlóak, Magyarországon nyilván másfajta hatást kelt majd a mű. Ugyanis az, amit A mi osztályunk elmesél, csak áttételesen lehet a mi történetünk. De épp azért, mert a magyar szellemi életből hiányoznak az efféle szembesítések, egy ilyen „távoli” történet is hasonló hatást kelt. De az áttételesség okán a történetnek inkább az emberi dimenziói erősödnek fel, némiképp zárójelbe rakva a történelmi-társadalmi összetevőket.
A mi osztályunkat az is összeköti a Nordosttal, hogy mindkettő hangsúlyozottan narratív színház. A szereplők nem párbeszédet folytatnak egymással, hanem egymás mellett mesélik a maguk történeteit. (Sok Schimmelpfennig-dráma, például a Golden Dragon is erre a technikára épül.) Így ezek a darabok valójában nem jelenetekből állnak, hanem különféle párhuzamos elbeszélésekből, amelyek drámai hatásúvá azáltal válnak, ahogyan tagolódnak, egymásba szövődnek, így hol erősítik, hol cáfolják egymást. A hangsúlyozottan többszólamú szövegekben a különböző szereplők különféle nézőpontjainak párbeszéde, vitája zajlik.A mi osztályunkban tíz egykori iskolatárs meséli el az egész életét. Ebből adódik a darab nagy erénye, ami egyúttal a legnagyobb nehézsége is. Slobodzianek szinte enciklopédikus teljességre törekszik, amikor mind a tíz szereplőjének hasonló figyelmet szentel. Így a párhuzamos, ellentétes emberi sorosok hihetetlenül sokszálú, gazdag szövevénye tárul fel. De nagyon kell figyelnie a nézőnek, hogy minden fordulatot és minden árnyalatot felfogjon és megértsen.
Máté Gábor rendezése nagyon sokat segít ebben. De nem mondhatjuk azt, hogy szövegcentrikus előadást készített, mert a produkció tele van pontos, finom játékokkal, amelyek megteremtik egy iskolai osztály hangulatát (kezdetben még mondókákat, körjátékokat is játszanak a szereplők), de a játék sosem tolakszik az előtérbe, nem tereli el a figyelmet a szövegről, inkább csak szemlétessé, követhetővé, átélhetőévé teszi azt. Az iskolai közeg mindvégig megmarad, az előadás szellemesen használja az iskolai tárgyakat (padokat, táblát, krétát, körzőt, vonalzót, egyensapkákat stb.), hogy az összekapcsolódó és szétváló életutak megjelenítésében kellékül szolgáljanak.
A nézőpontok darabbeli gazdagságát erősíti, hogy a Katona társulatában egyenrangú színészek szólaltatják meg a szólamokat. Így sem a darabnak, sem az előadásnak nincs főszereplője, a maga helyén fontossá tud válni benne mindenki. A szereposztás a halál pillanatából néz vissza az egykori osztály tagjaira: az egyidős osztálytársakat különböző életkorú színészek játsszák, arra utalván, hogy mennyi idős volt a figura, amikor meghalt. De a halottak továbbra is jelen vannak a játékban, krétafehér arccal továbbélik a közös történetet. Az előadás fontos erénye, hogy olyan nagyszerű színészeket (is) helyzetbe hoz, akik már régen játszottak fontos szerepeket a színházban. Gondolunk elsősorban Haumann Péterre, Bán Jánosra, Ujlaki Dénesre, Takátsy Péterre, Rajkai Zoltánra, de akár Pelsőczy Rékára, Szacsvay Lászlóra is. Mindegyikük érzékletesen rajzol meg egy-egy sorsot. Ez érvényes a tavaly kiemelkedő évadot zárt Bodnár Erikára és a főiskolásként is sok előadásban szereplő Pálos Hannára, és a legfiatalabbként meghalt szereplőt játszó főiskolás Dénes Viktor is pontosan illeszkedett az együttesbe.A színészi játék (és rendezés) felerősíti a darab egyik legfontosabb erényét: rendkívüli tárgyszerűségét. Slobodzianek éppúgy nem akar igazságot tenni a szereplők között, mint az előadás. És főleg nem etnikai vagy vallási alapon. Nem hovatartozásuk, hanem a magukra vett emberi szerepeik különböztetik meg őket. Mind a lengyelek, mind a zsidók között vannak, akik nagyon mélyre merülnek a bűnben. És mindkét oldalon vannak, akikre inkább az áldozat szerepe vár. De senki sem fekete vagy fehér. Még az áldozatoknak is érezzük a megingásait és vétkeit, és a gyilkosok is sokszor tévelygések és kényszerek között cselekednek. A legtöbben viszont elveszetten téblábolnak a változó világ kínálta szerepek kényszerei között.
A mi osztályunk komor képet rajzol arról a közép-kelet-európai történelmi-társadalmi közegről, amely újból és újból az árulások, alakoskodások, gyűlölködések, megtorlások kényszereibe űzi az embert. Ezért tűnik a történelmen kívüli szigetnek Amerika (ahová több szereplő is eljut), mert ott nem a múlt árnyaival, csak saját sorsával kell megküzdenie az embernek. Mert ahogy telik az élet, egyre több szereplő kérdezi meg magától: mi is volt az értelme annak, hogy éltem?
A mi osztályunk nem az érzelmekre akar hatni. Hagyja, hogy a történetek önmagukért beszéljenek. És hagyja, hogy a nézőkben folytatódjanak tovább, kérdésekkel, dilemmákkal, feltoluló magyarországi párhuzamokkal.
Az előadást a még diákként Amerikába került és ott rabbivá lett osztálytárs levele zárja, melyben hosszasan sorolja népes családjának tagjait: gyermekeket, unokákat, dédunokákat. Ez az előszámlálás egyszerre idézi fel a pajtában elégett felmenők (szülők, nagyszülők, testvérek és távolabbi rokonok) kitörölhetetlen emlékét, és az elpusztíthatatlan élet erejét. A kitépett fa új gyökereket ereszt, az élet új hajtásokat növeszt.