facebook Ugrás a fő tartalomra

Tornasorban

Nagyon egyszerű történet. 1937 – egy iskolai osztályban vagyunk. A lengyelek és a zsidók egy közösséget alkotnak. Mi leszel, ha nagy leszel? – hangzik a kérdés, és mind a tízen felsorolják az álmot. Ám az álom egy esetben sem tud beteljesedni, közbeszól a történelem. Ők mind a tízen abban az osztályteremben maradnak mindvégig. Képtelenek felnőni, képtelenek emberként létezni, képtelenek szabadnak lenni. Ki azért, mert idő előtt elszakad hazájától – mint a kívülállóvá váló, családját a távolban elvesztő Abram (Haumann Péter kiemelkedően nagyformátumú, szelídségében megrendítő, átérzett és eszköztelenül kifejező játékában), akit családja Amerikába menekít a vészkorszak bekövetkezte előtt –, ki azért, mert meghal, ki azért, mert menekülnie kell, ki azért, mert soha nem nézhet szembe saját magával, ki azért, mert semmit nem ért abból, ami körülötte zajlik.

Tadeusz Słobodzianek nem háborús történetet ír, noha az események pontosan követhetők. Słobodzianek nem hirdet ítéletet, nem tör pálcát senki felett – s Máté Gábor rendezése sem, azonban az egészet átszövő játékosság – minden cselekvés és mozzanat az iskolai terem eszközeiből és a tíz játszó által jön létre –, a reflektív és folyamatos nézőpontváltást eredményező színészi jelenlét egyszerre teremti meg az előadás külső rítusát és a néző belső részvételét az eseményekben. Vagyis részeseivé válunk az előadásnak, nem nézőivé, noha nincs kifejezett szerepünk, mégis a rítus lényege, hogy nélkülünk nem jöhetne létre. A mi osztályunk ugyanis nem egy konkrét csoportról – az elpusztított zsidókról és az őket felégető lengyelekről – beszél, hanem módszeresen megmutatja az emberré válás lehetőségének elmúlását, s ez ellen a játszóknak nem áll hatalmukban tenni semmit. Ekként lesz univerzális élmény, hiszen onnan indul és oda jut, hogy ha a gyerekek nem az egymás mellett, hanem az egymás ellen létezést tanulják meg az iskolában, az felülír minden közösségi élményt és minden mást.

Lehetne akár szűken is értelmezni, és mondani, hogy ez a történet a szegregáció kontraproduktivitásáról szól, és igaz is lenne. Słobodzianek jól érti, hogy ezt a történetet nem a ’90-es évekből kell megítélni, hanem a ’30-as évekből indulva megérteni. Ugyanis minden itt dől el – ha gyermekeinkben az identitás nem személyiséget alkot, hanem csupán csoportképző eszköz, akkor az nem identitás, csak jelző. Pontosan ugyanúgy, mint amikor az ima csak ledarált memoriter.

Ki a bűnös? A templom helyére mozit telepítő, később bosszúból kíméletlen verőlegénnyé váló Menachem (Rajkai Zoltán) vagy a naiv Jakob (Dénes Viktor e. h.), aki a szovjeturalom alatt semmibe veszi a hitét gyakorolni akarókat, a vallásosokat? Vagy a heves Rysiek (Takátsy Péter), aki – amikor a németek kerülnek hatalomra – hideg kegyetlenséggel egyszerűen agyonveri Jakobot? Vagy a többieket hátulról tüzelő, az események szürke eminenciásaként és ideológiai forrásként létező, később pappá szentelt Heniek (Szacsvay László)? Vagy az üres boldogtalanságra kárhoztatott Wladek (Ujlaki Dénes), akinek többnyire fogalma sincs, mi miért történik? Vagy a gumigerincű Zygmunt (Bán János), aki minden rendszernek kinyalja a seggét egyszerű túlélésvágyból? Vajon tehetnek-e arról, hogy nem látnak túl a falu határán? Miért hagyják magukat az asszonyok? A nyílt szívű, naiv Dora (Pálos Hanna e. h.), a megcsalt, tartós érzelmi kapcsolatok nélküli életre kényszerülő Zocha (Pelsőczy Réka), a túlélés érdekében az identitásának feladására késztetett Rachelka (Bodnár Erika)… A szörnyűségek megtörténnek, mintha mi sem volna természetesebb. Az előadás legfontosabb szereplője éppen az, amit nem látni – a világtörténelem és a nagypolitika egymásnak feszülő érdekei, és ez úgy hangzik, mintha valami olyan nagy és magasztos dolog volna, pedig éppen nem: ennél kicsinyesebb, pitiánerebb és gyávább dolog nincs a világon, hiszen a Világtörténelemnek és a Nagypolitikának nincs élete, boldogulása, energiája, csak sok-sok ideje van, pont az, ami a kisembereknek nincs. Mert az pillanatok alatt eltelik és nem elég semmire. Az álmok megvalósítására pedig végképp nem. Az álmok álmok maradnak – éppen ezért maradnak a mi szereplőink az iskolateremben színházi életük végéig, amely alatt nem élnek, hanem keretek (a tanterem falai) közé szorítva a kezükbe adott eszközök (tanszerek) segítségével húzzák ki (vagy nem) egyik csengőszótól a másikig.

A Katona társulata minden tekintetben egyben van, összjáték zajlik a legmagasabb fokon. Noha a szerepek a figurák elhalálozási kora szerint vannak felosztva, a csapat teljesen egységes. Ebben a két órában igazi egymásra építő és odafigyelő közösség – mintha csak ez is egy reflektív elem lenne a darabbeli osztályra vonatkoztatva. Márpedig a Katona csapatában mindegy, hogy nő, férfi, idős vagy fiatal – a cél az előadás, és ez érezhetően, megfoghatóan benne van a levegőben. Mintha ez is üzenet lenne: ha akarunk valamit, akkor azt csak együtt tudjuk véghez vinni, ehhez pedig a közös pontokat kell keresni, nem az elválasztókat. S ha ezt tesszük – és csak akkor, ha ezt tesszük –, együtt kirobbanhatunk a tornasorból, a tanteremből, bele az igazi életbe. Máskülönben ott ragadunk, a soha meg nem valósulható álmok világában, tornasorban.

forrás