A remény színháza
Csaknem hetven évet fog át Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabja, miközben mindvégig egy tanteremben vagyunk. A játék 1935-ben kezdődik, a helyszín egy lengyel kisváros, a szereplők tizenöt év körüli gyerekek, hét fiú, három lány, öt keresztény, öt zsidó, ami mindaddig nem számít, amíg a történelem át nem gázol rajtuk. Főcímekben: háború, német megszállás - "persze" zsidóüldözés -, felszabadulás, szovjet megszállás, kommunizmus. A drámai mag valóságos történelmi esemény, a kisvárosban Jedwabnéban - 1941-ben lezajlott pogrom. Tömegmészárlás a helyi lakosok részvételével, a németek felügyelete alatt. Több százan, esetleg ezernél is többen - a darab szerint ezerhatszázan - égtek el elevenen egy pajtában.
A valódi tettesekre csak az ezredforduló után derítettek fényt. Az emlékmű felállításakor tartott megemlékezést a helyiek nagy része bojkottálta. Utóbb horogkeresztet festettek a kőre.
A darab végigköveti a tíz szereplő sorsát. Van, aki nem élte túl a pogromot, van, aki túlélte az ezredfordulót. Van, akit megöltek, van, aki ölt. Van, aki még az események beindulása előtt Amerikába költözött, van, aki csak később. Van, aki Izraelbe emigrált, és van, aki végig otthon maradt. Van gyilkos, és van áldozat. Van, aki egyszerre mindkettő. Van besúgó, aki bárkit kiszolgál, van megmenekült áldozat, aki belügyes pribékként vezeti le a bosszúját, és olyan is van, aki áldozat volta ellenére megbocsát a vétkeseknek. Nem egyenes lefutású karakterekről, született jókról és rosszakról van szó. Csak a húszévesen legyilkoltak halnak meg "tiszta lappal", a többiek sorsába így vagy úgy beépül, és nyomot hagy rajta a közös történelem. Nekik a hazugságok, árulások, bűnök, menekülések, megalkuvások, szégyenek, gyógyíthatatlan traumák stigmáját viselve kell élniük.
Ez a lengyel - a miénktől nem igazán különböző - közelmúltat elfogulatlanul vizsgáló szemlélet a 2008-ban írt, markáns és erős dráma fő erénye.
ősbemutatója a londoni Nemzeti Színházban volt. Az eddig egyetlen lengyel előadást követően tavaly irodalmi díjat kapott, ennek ellenére sem fogadták osztatlan elismeréssel. Működött a kettős elfogultság. A katolikus egyház visszautasította, a liberális Gazeta Wyborcza vitatta, az előbbi a lengyelség, az utóbbi a zsidóság nevében.
Az eredeti dramaturgia az instrukciók nélküli nyers szövegre épül, amely egybeolvasztja az első személyben elmondott narratív szövegeket a dialógokkal és levelekkel. Slobodzianek textusa csak megszólalásokból áll, játék nincs belekódolva, a kézenfekvő előadásmód a kevés mozgással oldott szikár szövegfelmondás. Máté Gábor a Kamrában eltérő stílust választ, hevítő szert és játékosságot kever az oldatba. A színesebb, realisztikusabb magyar színészethagyomány ezúttal az eredmény javára válik. A rendező az alapszituációból indul ki, a szereplők mindvégig a tizenöt éves gyerekek iskolai egyenruháját - rövidnadrág, szoknya, zokni, egyensapka - viselik. (Jel mez: Füzér Anni.) Ügydöntő ötlet, hogy nem azonos korosztály játszik, a tovább életben maradó karaktereket egyre idősebb színészek alakítják, aminek a jelentése csak menet közben, fokozatosan derül ki. Ez feszültséget és vibrálást, bizonyos kettősséget visz ajátékba, mert a viselkedési gyerekesség végig megmarad, ami a melodráma veszélye nélkül fokozza a tragikumot. A halottak is tovább játszanak fehérre meszelt arccal, reagálnak a történtekre, és bekapcsolódnak a versek-dalok "gyerekjátékának" korjelző, pontosan kivitelezett együttesébe. (Zene: Sáry László.) Az idő múlását a mozgatható iskolapadokkal mobilizált térben - Cziegler Balázs munkája - a táblára krétával felírt évszámok és óraszámok jelzik, ami segíti az eligazodást a történetben és a történelemben. Minden szörnyűség - erőszak és gyilkosság - iskolai tanszerekkel, vonalzókkal, körzőkkel, ceruzahegyezővel eljátszott gesztikus, távolságtartó stilizáció. A feleségét megmenteni az erdőbe lovagló gazda gyereklovacskázással üget a helyszínre. Infantilis és tragikus egymást erősíti. Gyerekek játszanak halált, akiktől nem kérdezték meg, akarják-e ezt.
A közös, felhőtlen viháncolásból elsőként a színinövendék Dénes Viktor alakította zsenge, szinte még arctalan pogromáldozat Jakob Kac esik ki. Pálos Hanna egy rongyba csavart szertári gyermekcsontváznak kölcsönzi az élet és a halál leheletét, s demonstrálja Dora iskolatársai által való megerőszakolásának ambivalens élményét. Rajkai Zoltán a felelőtlen szépfiú Menachem dekkolását és belügyi szolgálatba állított perverz bosszúállását járja végig. Bán János, Takátsy Péter és Szacsvay László játssza a három barátot, akik svihák jópofából lesznek pogromlovagok, erőszakolók, ugyanakkor vidám résztvevői zsidó osztálytársnőjük, Rachelka esküvőjének, akit kikeresztelkedése árán feleségül vesz jobb érzésű megmentője, egy negyedik osztálytárs, s akit később kis híján meggyilkol a Takátsy megszemélyesítette, saját csapdájába esve szinte azonnal elveszejtett Rysiek. Bán a cinikusan kaján besúgó Zygmuntot formálja vigyorgó krakéler voltában abszolút életszerűre, Szacsvay pedig a pappá szelídült, alamuszibb Henieket. Pelsőczy Réka Zochája átlagnő, aki bújtatja az üldözöttet, nem akar semmi különöset, elkerüli a legtöbb bajt, Amerikába is eljut - épp csak boldogtalan.
Ujlaki Dénes, a zsidó lányt feleségül vevő Wladek, aki a szülésnél segédkezve "véletlenül" megöli a gyerekét, finom eszközökkel ábrázolja a se hős, se gyáva karaktert. Ugyancsak ihletett portrét rajzol Bodnár Erika a kényszerből, szeretetlenül házasságot kötött Rachelkáról, aki az élet értelmét fásultan keresve a megbékélést hirdeti a bosszú helyett, és öregotthonbeli televíziójának számtalan csatornáján nézett természetfilmekben leli utolsó örömét. Haumann Péter karizmája kell hozzá, hogy a kezdettől fogva Amerikából levelező Abramot személyiséggé varázsolja. Valószínűleg kevesen tudnak olyan ihletetten fölsorolni végtelenül hosszú családi névsorokat, ahogyan ő.
A lengyel drámában mostanában megerősödik egy hang: a szembenézés a történelmi múlttal. "Mi a lengyel?", kérdezi több szerző, mert szükségét érzik az elintézetlen dolgok elintézésének. Ebből is tanulhatnánk. Pár hete a nyitrai nemzetközi színházi fesztiválon láttam a Kamrában is játszott Dorota Maslowska egy másik, Megvagyunk egymással című, a világhírű Grzegorz Jarzyna rendezte darabját - nemsokára bemutatja a Bárka -, amely tárgyilagos tükröt tart a háborút követő nemzedékeknek, és kegyetlenül ironizálja "a világon minden lengyel" vízjelű nacionalizmust. Rossz elgondolni, hogyan fogadnák ezt itthon, magyarban. Idézek a fesztivál igazgatójának beköszöntőjéből: "Tíz országból tizennégy produkció hoz el hozzánk szokatlan történeteket, revelál fájdalmas titkokat és tesz föl zavarba ejtő kérdéseket az identitásunkról és a lelkiismeretünkről. Arról, hogy kik vagyunk, hogyan küzdünk meg a múltunkkal, a bűnösségünkkel, az árulásunkkal és a halálunkkal. Meg hogy mit tartogat számunkra a jövő, és hogyan őrizzük meg az emlékezetünket." Gondolkozom, hogy egy magyarországi nemzetközi színházi fesztivál (ha lenne) kitűzné-e ezt a mottót, és egy széles látókörű hazai fesztiváligazgató (ha lenne) szorgalmazná-e azokat az előadásokat, amelyek szembenéznek történelmünk máig magunkkal cipelt illúzióival, hamisításaival és hazugságaival.
Ha lenne, ezt nevezném a remény színházának.