facebook Ugrás a fő tartalomra

AMI TÖRTÉNT, MEGTÖRTÉNT

Sok ilyen súlyos drámát kellene játszani magyar színpadokon, hogy a múlttal való szembenézés végre megvalósulhasson.

Elképzelem, hogy mi történne, ha egy kortárs szerző ilyen radikális és illúziótlanul hiteles színdarabban térképezné föl a félmúlt magyar történelmét. Mondjuk 1944-et s az utána következő éveket. Az úri feudalizmust. A nemzeti kollaborálás módozatait. Az állam, a civilek közreműködését hatszázezer magyar állampolgár meggyilkolásában, kirablásában. Minimum nemzetgyalázónak kiáltanák ki az írót… (Szerencsére, láthatók már érvényes színpadi önvizsgálatok, elég a nemzetis Magyar ünnepre vagy az Egyszer élünk…-re utalni.)

A Katona József Színház darabválasztása, úgy gondolom, programadó szándékú és jelentőségű, akárcsak a tavaly bemutatott Cigányok, vagy a Nordost esetében: a társadalom égető problémáira kínál kérdéseket és válaszokat, a műfajok határain egyensúlyozva vagy azokat átlépve. Az elsődleges cél: a néző bekapcsolása a közös gondolkodás áramába.

Tadeusz Słobodzianek, az egyik legismertebb és legelismertebb lengyel szerző drámája megtörtént eseményeket dolgoz fel, fikciós formában, ám már-már dokumentarista eszközökkel. 1941-ben, Lengyelország német megszállása idején egy kisvárosban lengyel fasiszták pajtába zárták és elevenen elégették a városka teljes zsidó lakosságát. (A darab szerint ezerhatszáz embert.)

A szörnyű bűntettet jóval a rendszerváltás után, a kétezres évek elején tárta fel a sajtó és a történettudomány, addig csak maszatolás és történelemhamisítás folyt (akárcsak a katyńi tragédia kapcsán, hosszú ideig): a megszállók nyakába próbálták varrni a tömeggyilkosságot, s csak keserves polémiák után ismerték el, hogy az elkövetők lengyel honfitársaik voltak. (Az áldozatoknak szentelt emlékmű felavatása ismét csak politikai összecsapásokat indukált.)

 Słobodzianek egy iskolai osztály tíz zsidó és katolikus tanulójának máig indázó sorstörténetébe ágyazva meséli el a történelmi traumát, és narratív drámaszerkezetben, majdhogynem szenvtelen tárgyilagossággal jeleníti meg az eseményeket. Nem ítélkezik, csak történetet mond, drámai erővel, néha egészen sokkolóan. A szereplők szaggatott mondatokban, egyenként vallanak arról, mit tettek, mit éltek át és mit gondoltak közben. S bár a színműben vannak párbeszédek, A mi osztályunk domináns formája a narratív monológ; az események elmondása és megélése párhuzamosan zajlik: a különleges forma erős drámaiságot ad a matériának. Słobodzianek történetfilozófiai látásmódja heves vitákat gerjesztett a bemutató idején, mert szereplőit a maguk összetettségében mutatta be, gyilkosokként és áldozatokként, ám egyikük sem „csak” gyilkos vagy áldozat, hisz valamennyien követtek el kisebb-nagyobb árulásokat, aljasságokat, bűnöket. (Tiszta közülük valamelyest csak az Amerikába menekített Abram s a fiatal Jakob Kac marad, akit felbőszült osztálytársai lincselnek halálra.)

Máté Gábor rendezése könnyed magabiztossággal teszi érzékletessé a különleges drámai szerkezetet. Az iskolai osztály zsibongására, a kamaszok szertelen rituáléira építi a színpadi formát, s hozza színre újabb és újabb rétegeit a tragikus tetteknek. Az akciódús, mozgalmas epizódokat cizellált és jelentésgazdag, koreografált játékokkal dúsítja fel; a cselekvések kellékei iskolai padok, füzetek, vonalzó, körző, ceruzahegyező. Az erőszak, a brutalitás képei finom stilizációként jelennek meg a Kamra színpadán. A falitáblára jelenetről jelenetre felírják az aktuális évszámot, s ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek egyre zaklatottabbak az események, rétegzettebbek az alakok, s válik egyre összetettebbé, elvontabbá a történések jelentése, holdudvara. Máté előadása egyszerre laza és elgondolkodtató, széles ecsetvonásokkal megfestett és szofisztikált: nemcsak zabolátlan játszadozást, krimi-izgalmú fordulatokat, hanem szívszorító pillanatokat, emberi drámákat hoz színre.

A tíz katonás színész hibátlan összhangban, lendületesen játssza az önfeledt diákcsínyektől a háborús kataklizmán át a sivár jelenig húzódó viharos történéssort. Egyenként, aprólékosan kidolgozzák a néhol csak vázlatosan megírt figurákat. Pontosan érzékeltetik az árnyalatokat, a személyiségek átváltozásait, a jellemek roncsolódásait, torzulásait. Az Amerikába menekült Abram szerepében Haumann Péter takarékos eszközökkel, a minuciózus jellemformálás sűrű drámaiságával mutatja föl a szeretteit vesztett férfi rezignációját, fájdalmát. Ahogy veszteséglistáját sorolja, némán zokogva, az vádirat és ótestamentumi siratóének; protestálás és megrendítő szembesülés az ostoba, vak sorssal. Bodnár Erika Rachelkája nemcsak identitását kényszerül föladni, hanem a női kiszolgáltatottság stációit is kénytelen átélni: megaláztatásaiból, beletörődő rezignációjából teljes emberi sors rajzolódik.

Pálos Hanna életvidám, viháncoló csitri Dorájából hamar lesz összeroskadt testű, rebbenő tekintetű fiatalasszony, aki (rongyokba

bugyolált csontváz alakjában) csecsemőjét szorongatja egyre riadtabban. Pelsőczy Réka viharvert, vadóc Zochája kétségbeesetten kapaszkodik kedvesébe, mindhiába; meg kell tapasztalnia a számkivetettséget, a boldogtalanságot. A szülőföldjére visszatérő nőalakot Pelsőczy élénk, szatirikus színekkel formálja flegma perszónává. Rysiek (Takátsy Péter), Zygmunt (Bán János), Heniek (Szacsvay László) elválaszthatatlan cimborák, bandáznak, „vernek, erőszakolnak, gyilkolnak”, rendre elárulják társaikat és leleplezik önmagukat. Takátsy (aki az előadás mozgáskoreográfiáját is tervezte) precíz szakértelemmel adja a hidegvérrel ölő intrikus cinikust, Bán a minden rezsimet kiszolgáló, pártszolgálatos pondró figuráját mintázza plasztikusan, Szacsvay önironikus Heniekje egykori bűneit próbálja takargatni ájtatos papként. Ujlaki Dénes robusztus, sodródó Władekje esendő bűnösként láttatja a tévelygő áldozatot, Rajkai Zoltán vagányul öntudatos, dacoskodó Menachemje a történelem fogaskerekei közt evickélő kisember ismerős kelet-európai sorsát mintázza elevenen. Az ifjú Jakob (Dénes Viktor e. h.) hamarabb esik áldozatul, mintsem hogy igazán bűnbe eshetne.

Túlélni próbáló élők és krétafehér arcú holtak, gyilkosok és áldozatok együtt, egy térben és időben egzisztálnak a játékban. S miközben végig a hajdani osztály uniformisba bújtatott nebulóit látjuk a színen, átviharzik rajtuk az úgynevezett történelem, s mindannyian megmutatkoznak, feltárulkoznak: helytállásból, erkölcsből, jellemből. Tanulság nincs, csak makacsul ismétlődő történelmi helyzetek, s még makacsabbul ismétlődő kérdések: mi végre az egész?

Słobodzianek jobbról és balról is támadott, 2009-ben Londonban bemutatott drámáját Pászt Patrícia ültette át jól mondható mai magyar nyelvre. Az előadás ötletesen karakteres jelmezeiből (tervező: Füzér Anni) mindenekelőtt a fekete egyencipőket ajánlanám a nézők figyelmébe.

 forrás