Koltai Tamás
CIVIL KURÁZSI
Élet és Irodalom - LIX. évfolyam, 4. szám, 2015. január 23.

Kiváló érzékkel teszi az első rész végére, a szünet elé „A Nagy Kapituláció”-t Zsámbéki Gábor a Katona József Színház Kurázsi mama-előadásában. Ezáltal átvilágítja a darabot, sokszor idéztem már, de most igazán időszerű. A címszereplő panasszal jön a kapitányhoz, amiért szétszabdalták a stráfkocsiját. A Fiatal katona éktelen dühvel ugyanitt az elmaradt jutalmát követeli, merthogy kimentette a folyóból az ezredes lovát, és „nem viseli el az igazságtalanságot”. Meddig nem viseli el, firtatja Kurázsi mama, mialatt a kapitányra várnak. „Egy óráig vagy kettőig?” Elég erős-e a haragja, kitart-e addig, amíg a kapitány megérkezik? Közben elénekli a dalt a Nagy Kapitulációról. Arról, hogy először mindenki hajszál nélkül kéri a levest, de később elcsitul. „Lásd, a világ nagy zenekar. / Már fújod is, amit akar (…) És jársz, mint az óra, / A vezényszóra!” A rezümé: „Ne koptasd a szád!” (Nemes Nagy Ágnes fordítása) Az utolsó strófa után az előbb még őrjöngő katona káromkodva elkotródik. Mire a kapitány megérkezik, Kurázsi is eláll a panasztevéstől. Brechti markotányosnő lévén átlátja a helyzetét. Az előszobában ülve nem lehet lázadni.

Az itt a kérdés, meddig viselhető el az igazságtalanság, egy óráig, egy napig, egy emberöltőig, és mikor jutunk el legalább addig, hogy ültő helyünkből fölállunk. Vagy el se jutunk, mivel az ember úgy van megalkotva, hogy előbb mérlegel, és inkább ülve marad, „mert az aztán a méreg, ha a kalodában jön rá, hogy mégiscsak elviseli az igazságtalanságot”. Ha az élethelyzetére úgy reagál, hogy inkább túlélni akarja, mint megváltoztatni. A Kurázsi mama és gyermekei a túlélés módozatairól – a lehetőségéről és a lehetetlenségéről – szól, olyan permanens viszonyok között, amelyek hosszú távon kikövetelik a modus vivendi, a puszta megélhetés stratégiáját. Brecht szorosan vett harcállapotot ábrázol – a darab a harmincéves háború idején játszódik a XVII. században –, de ezt már régóta metaforikusan értjük, áthangoljuk azokra a „békés” hétköznapokra, amelyekben a kisembernek az ideológiai és anyagi létviszonyok állandó változása, az életét meghatározó politikai erők packázása, az ő bőrére menő hatalmi csatározás közepette folytatólagosan meg kell küzdenie a fennmaradásért. A tényleges háborús viszonyok – mint a közelmúltban a koszovói tragédia – időnként „besegítenek” az aktualizálásba. Máskor nincs szükség ilyesmire, most például egy ideje vezérelven meghirdetett tényleges hadiállapotban élünk, meg van nevezve az ellenség (hol ez, hol az, egyes emberek és közösségek, nép- és országcsoportok, ki- és bevándorlók, egyesületlen és egyesült államok), ki vannak jelölve a célpontok. A darabbeli vallásháború – az ellentétes hitekkel és államérdekekkel, a zászlócserés meggyőződéscserével, a széljárás szerinti szókimondással és pofatartással – mifelénk ismerős létforma.

A harmincéves háborúból nekünk is lement már több mint tíz.

Zsámbéki, aki eddig csak egyszer rendezett Brechtet, tökéletesen az író szellemében jár el, metodikailag is, stilárisan is, ami a mai (színházi) világban meglepő, és a Brecht-hívők számára (magamat is közéjük számítva) fölvillanyozó. Régóta várok olyan előadásra, amely a kiskátét hűvösen, elegánsan, úgyszólván semlegesen alkalmazza, példázatos, de nem didaktikus, stilizált, de nem száraz, racionális, de nem szikkadt, gondolatcentrikus, de nem érzelemtelen. Ez az. Tiszta Brecht, ahogy a nagy könyvben meg van írva, de nem múzeum. Lesznek, akik hiányolni fogják a „drámát”, az „alakításokat”, a „katarzist”, mások a direkt áthallást, az indulatos odamondást, amit Zsámbékinál az utóbbi időben megszoktunk. Nem kapják meg, Zsámbéki képes előadásról előadásra megújulni. Belül marad Brechten, nem tekinti ürügynek a darabot, viszont felnőttnek tekinti a közönséget, mintha kulturális civilizációban élnénk, ahol minden nézőnek megvan a magához való esze és a civil kurázsija, érti, amit lát, nem kell nógatni, spannolni vagy az utcára küldeni. És a darab konokul vesztes címszereplőjétől eltérően nem szűklátókörűen látja át a helyzetét, hanem fölismeri, hogy csak alkalmazkodással nem tudja átmenteni magát a mindennapokon.

A színpad téglalap alakú négyszöge a (semleges) tér, s színész benne minden férfi és nő, jönnek-mennek kezdés előtt, a songokat próbálják sorban, össze is zördülnek, középen pici makett a stráfkocsi, ami majd nagyban is inkább modell, mint valósághű darab (díszlet: Antal Csaba). A jelmezek (Szakács Györgyi) civilen lestrapáltak, még a katonai viseletek sem militárisak. Fekete, viaszosvászon-szerű ponyva az egyetlen látványos térelem, a földről fölemelve-fölfüggesztve sátortető vagy háztető érzetét kelti, az utóbbi esetben lejtőt képez, amelyen a várost dobszóval ébresztő néma Kattrin csúszik le, miután lelőtték. A jelenet az egész előadásra nézve mintaértékű, teatralitás nélküli, Pálos Hanna a zsinórpad fémrúdját üti vascsővel, a lövés dobütés, az önfeláldozás nem drámai hatás kelt, hanem tényszerű tettet (ellenállást) demonstrál szűkszavúan.

A játékstílus is ennek megfelelően szigorú, visszafogott, még annyira sem „figurákat” vagy karaktereket jelenít meg, mint általában a Katonában, hanem magatartásokat. Fullajtár Andrea Kurázsiként kevés érzelmet árul el, pedig vannak benne, de épp az a stratégiája, hogy nem lehetnek neki, mert nem engedheti meg magának. Az érzelmeket eltakarni, ellenük játszani, és végül e magatartás csődjét nem bevallani, nyilvánosan nem elszenvedni – ez a művészet, és Fullajtár pontosan ezt tudja. Pálos Hannánál Kattrin némasága – vigyázat, paradox képzavar jön – még szűkszavúbb s ezáltal lefojtottabb a szokásosnál. A két fiú, Mészáros Béla mint Eilif és Dankó István mint Stüsszi a Salamon-dalban is megénekelt bátorság és becsületesség aljas viszonyok között relatív – halállal fizetett – erényeit példázza a pontosság hitelével. Fekete Ernő Szakácsa és Elek Ferenc Tábori papja ugyanarról szól: az állandó mimikrivel és az érdekérvényesítő, mímelt érzelemmel fedett evickélésről az emberi kapcsolatok felszínén, amelyben csaknem annyi a szánandó, mint a visszataszító. Kiss Eszter Yvette-je abban az értelemben ellen-Kurázsi, hogy áruját – saját magát – sikeresebben adja el, és társadalmi felemelkedésre használja. A többiek – Bodnár Erika, Keresztes Tamás, Lengyel Ferenc, Rajkai Zoltán, Takátsy Péter és Tasnádi Bence – több szerepet játszanak, néhányan aktívan közreműködnek a Sáry László és Dargay Marcell vezette zenekarban is, amely markáns hangzással, élesre fenve, rendkívül intenzív dramaturgiai funkcióval vesz részt a játékban.

Zsámbéki csak egészen finom kommentárokat helyez el a játékban, valamely szereplő, elsősorban Fullajtár Andrea néha pár lépést tesz előre, hogy a rivalda előtt elsétálva (en passant), szinte észrevétlenül, kiszóljon a közönséghez a fontosabb mondatokkal. (Volt idő, amikor demonstratív Brecht-hidat használtak e célra.) Egy másik eszköze a videovetítés a hátsó, fehér díszletfalon (Török Marcell), amely menet közben korabeli képeken és alulról fényképezett, heroikus szobrokon mutatja be a harmincéves háború cserélődő uralkodóit és hadvezéreit. A videók darabokra hullnak, a vezérek szétpörögnek és szétesnek, az ironikus grafika elbánik a „főkutyákkal”, akik elbántak az alattvalóikkal. Brecht üzenete, hogy „a közember rajtaveszt”, de „kapcát cserél és talpra áll”. A színészek is az utóbbival biztatnak, amikor a szemünkbe éneklik a rezümét.