Operai hangulatban

Az évad első felének legartisztikusabb, különösen finoman cizellált és műveltségi hivatkozásokkal rendkívül fantáziadúsan ékesített előadása a Katona József Színház Bessenyei-bemutatója. A Gothár Péter rendezte produkció ennek megfelelően bizonytalanságba is taszította a kritika egy részét: „mi a mának szóló üzenet?” – morfondíroztak sokan. Magam elég karakteresnek érzem a „nincs a mának üzenetem” mizantrópos gesztusát ahhoz, hogy e morfondírozást értetlenkedve fogadjam. Ám az előadás nem attól jó, ha Gothár Bessenyei György irodalomtörténeti tettében saját Molière-vízióját mutatja meg, a rendező más utakon jár, úgy döntött, hogy A’ filozófus hajdani premierjének (1792) körülményeit, a korareformkori Magyarország kulturális felzárkózási igyekezetét mutatja meg – nosztalgikus szeretettel és egy pillanatig sem gúnyolódva. Egyfajta színháztörténeti víziót állít színpadra, melyről tudja, hogy fikció, de megtévesztően úgy tesz, mintha dokumentarista reprodukció volna. Kis fantáziával belátható, hogy e körülmény már önmagában is metszően pontos és kizárólag a „mának szóló üzeneteknek” ágyaz meg. A’ filozófus jelen előadása ugyanis a felzárkózási igyekezet kudarcáról, és mindenféle, magát ártatlannak mondó múlt-rekonstruáló igyekezet sandaságáról is szól. És minderről abban a barokk operákban csúcsra járatott előadási modorban és szélsőséges stilizációban mesél, melyre napjainkban mint modern és formabontó – azaz „mának szóló” – színházi nyelvre csodálkozhatnánk rá. Magam csak azon csodálkozom, hogy erre a rendezésre senki sem panaszkodott azért, mert túlságosan modern.

Az ál-antik műsorfüzet – igen előzékenyen – a 18. században releváns ikonográfiai asszociációk egész katalógusát mutatja be, a csendélettől (mely visszaköszön az előadás lakomajelenetében), a portréfestészetig (Madame de Pompadour figurájának megidézése Fullajtár Andrea beállításában lesz igazán mély hivatkozássá), a zsánerképektől (Velázquez) egészen a Schaffer-fivérek jól ismert rézkarcáig (A Reischl-ház Budán). Maga a ház a magyar színjátszás bölcsője és A’ filozófus bemutatásának helyszíne, egyes források bódénak, mások alkalmi színházépületnek mondják, nevezett rézkarc leginkább mezőgazdasági raktárépületnek mutatja. Ezt a pajtaszínházi hőskort idézi Gothár deszkadíszlete, melyet a színpad elején elhelyezett barokkos gyertyasor (és néhány rafináltan titkolt reflektor) világít meg (fény: Pető József). A „játszó személyek” itt próbálnak meg a modern színjátszás szellemében tevékenykedni. Mindez egyszerre mulatságos és szomorú – azaz ambivalens.

Hogy milyen lehetett a végsőkig stilizált és korszerű operai játékmodor a 18. század utolsó harmadában, arról Bessenyeinek szilárd elképzelései lehettek, hiszen szemtanúja volt az Eszterházi vigasságoknak, költői beszámolóját 1772-ben vetette papírra. Ismernie kellett az 1768-ban felhúzott hercegi operaházat, mely szöges ellentéte volt a Reischl-háznak, és biztos volt fogalma az opera repertoárjáról, Haydn mester működéséről, azokról az olasz buffákról, melyekhez mások mellett Goldoni szállított librettó-muníciót. Utóbbival kapcsolatban elég csak a Haydn-remekekre utalni, az 1768-as Patikusra vagy a filozófus-vígjátékkal egy évben szerzett az Élet a Holdonra. És biztos nyomot hagytak benne a pásztorjáték-hagyományt őrző operák is, azok a konfliktus nélküli drámák, melyekben „éneklések jöttek a tragédiába” (Eszterházi vigasságok).

Vígjátékának konfliktustalanságát mindezek után csak történetietlen és hibás nézőpontból firtathatjuk, figuráinak előképét pedig nem biztos, hogy a francia vígjátéki mintákban, sokkal inkább a hiperérzékeny Goldoni pasztellesebb clownjaiban fedezhetjük fel. Pontyi, a gazdag és igaz nemesember éppúgy rokona a hobbiasztrológus Buonafedének (Élet a Holdon), mint a térképbúvár ám világpolitikailag extra-tájékozatlan Semproniónak (A patikus). Kedves tökkelütött, aki Kocsis Gergely maszkszerű, de mégis rengeteg árnyalattal vibrált megformálásban néha már-már Kelet-Európaian démonivá is válik. Az ő színészi alakítását tekinthetjük a játék vezérfonalának, a maszkok karaktert adnak, de nem fednek. Ebből a szempontból is reveláció a színészi munka, Tenki Réka (Szidalisz) megszólalásainak mellbevágó súlyát, Pálmai Anna csúnyácska Angyélikájának ezernyi báját és okosságát nehéz elfelejteni. Dankó István fürge precizitással hozza a Líliszt, Mészáros Béla igazi bohócdrámát farag Lidás jeleneteiből, Fullajtár Andrea mint szerepnélküli primadonna hoz egyszerre őszt és tavaszt az előadásba. Ötvös András az idegenség pózát erőlteti Párménióra, a filozófusra (idegenségét mai magyar nyelven közvetíti), Tasnádi Bence (Titius) és Kulcsár Viktória (Berenisz) üde tehetséggel igazol színészi rátermettséget, gond nélkül illeszkednek az olajozott játékba. Borbély Alexandra (Lucinda) harsányabb színekkel karikíroz szolgálólányt.

Bessenyei idejében a szellemesség az okosság szinonimája volt, s ha a szellemesség ebben az értelemben szórakoztató is, akkor a Katona József Színház előadása nagyon-nagyon szórakoztató, igazi vigasság.